Széki tó-Ajka, 2007. 08. 16.
(hivatalosan begépelve: 2007. 08. 18.)
Egyedül ülök a tóparton, és a gondolataimba próbálok temetkezni. Folyton csak ugyanarra tudok gondolni, egyre csak Te jársz a fejemben. Még itt kint is, pedig itt rendszerint ki szoktam kapcsolni, nem túráztatom a kerekeket. Valamiért ez ma mégsem megy, de ettől függetlenül olyan nehezen jönnek a szavak, pedig jó volna írni... folytatni a regényemet, azt a kusza gondolatsort, amit már lassan egy éve elkezdtem, de ma még szösszenetekre sem futja.
Pár aprócska gondolat... megszületik, majd tovaszáll. Még arra sincs időm, hogy lejegyezzem. Vennem kéne egy diktafont és úgy kéne tennem, mint abban a történetben, a Dale Cooper naplójában (Twin Peaks előzményei) Dale... Ő a gondolatait kazettákra vette fel és a felvételek még évek múlva is meg voltak (már amelyik, de ez a történetből kiderül).
Na, én valami egészen hasonlóra gondoltam, csak annyiban más, hogy én nem kazettára venném fel (a tudomány fejlődött), másrészt pedig én hetente egyszer-kétszer kiírnám egy füzetbe, és utána fel tenném ide is. Elmondanám a pillanatnyi érzéseimet, a gondolataimat. Elmesélném az álmaimat, az ábrándjaimat, még a nem publikusokat is...:). Persze nagyon megválogatnám, hogy kinek, hogy mit és hogy milyen formában adom ki a kezemből. Folyton csak beszélnék, és folyton csak írnék... Elmondanám, hogy milyen volt a gyerekkorom, hogy mennyire utáltam tinédzser lenni, és hogy milyen fura ez most.....
Mesélnék rólad, hogy milyen érzés az igaz szerelem, hogy menyire boldog vagyok, ha veled lehetek, hogy bármennyire is morogsz, én akkor is ugyanúgy szeretlek, és ugyanúgy hozzád akarok bújni a következő pillanatban is.
A napokban megkérdezték tőlem, hogy mit szeretek benned... és én nem tudtam egyértelmű választ adni, mert sorolhatnám én, de még hónapok múlva is itt ülnék és írnék. Mert minden pillanatban találok benned valami újat, valami szépet, valami olyat, amit szerethetek. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést. A kérdésre válaszolhatnám –nemes egyszerűséggel -, hogy Téged, de ez sem takarja be azt a valamit, valakit, amiért / akiért a nap 24 órájában olyan hangosan ver a szívem.
Nagyon sokat gondolkoztam ezen a „nagy Ő”- meg „Lelkitárs” – dolgokon. Rájöttem, hogy ez a kettő nem lehet ugyanaz. Szerintem a Lelkitárs az olyan, mint én vagy nagyon hasonló hozzám. Ha jól emlékszem G. G. Marquez mondta egyszer: „Nem téged szeretlek, hanem magamat, amikor veled vagyok.” (ha nem ő mondta, akkor javítsatok ki) Na, én ezt jelen esetre úgy értelmezem, hogy vagy kiegészítőleg hatsz rám, vagy pont magamat látom benned. Szerintem ez a Lelkitárs lehet egy tükör magunknak.
Ha a Lelkitársam vagy, nem lehetsz a nagy Ő-m; ha a nagy Ő-m vagy, akkor nem lehetsz a Lelkitársam... és nem is vagy, mert még csak egy kicsit sem hasonlítunk – de jól van ez így. Már rég érzem azt, hogy Te vagy Ő... már az első csóknál... és nem csak Ő vagy.... hanem a nagy betűs Ő....
Azért gondolom ezt így, mert én nem hiszek abban, hogy Isten több lehetőséget ad a valós érzelmekre. Csak egy esély van és az is csak akkor, ha képes vagy valamit feladni magadból... érte. Elég egy apróság, sőt pontosan egy apróság kell hozzá, mert nem is gondoljuk, de az apró dolgoknak van a legnagyobb jelentőségük. Sok ilyen apróság van – mondhatnánk – de ilyenkor mindig jön az általános törvény, miszerint sok kicsi sokra megy... így van ez. Ezek a kis picuri szilánkok elvesztése tesz minket gyengébbé... Ha képes vagy feláldozni magadból egy egészen parányi dolgot, úgy, hogy vállaltad a gyengeség kockázatát, akkor megértél az igaz szeretetre... és hidd el, én is adok valamit, bár lehet, hogy észre sem veszed...
